Sarah J. Maas még az Üvegtrónnal megnyert magának, és szerintem azóta csak egyre jobb és jobb lesz. Idén új sorozatba kezdett, amelynek első része, az A Court of Thorns and Roses május elején jelent meg. S azt hiszem, elmondhatom, hogy számomra ezzel a kötettel minden eddiginél szebbet, jobbat és izgalmasabbat alkotott.
Először – szokás szerint – a borítón akadt meg a szemem, és persze a hangzatos cím is megfogott. Emellett a tündéres témák az új kedvenceim, mert szerintem ez a fajta ír/kelta folklór végtelen lehetőséget hordoz magában, így a huszadik kötet után sem érzem azt, hogy megint az untig rágott csontot csócsáljuk. Mindezt az írónő nevével kombinálva nem volt kérdés, hogy az első adandó alkalommal a kosaramban landol a könyv. Egy héttel ezelőtt pedig egy csodálatos, varázsos mesekönyvet vehettem a kezembe, ami pont úgy szippantott magába, ahogy azt szeretem: Amikor kicsit megszűnik a külvilág, és egy részem a hőssel menekül, harcol, fáj… és szeret.
“Be glad of your human heart, Feyre. Pity those who don’t feel anything at all.”
Nagyon kellemesen meglepetést szerzett a könyv: Izgalmas történet, meseszép leírások, és könnyen megszerethető szereplők, akik szerelmét s gyűlöletét teljességgel átéltem. A sztori A szépség és szörnyeteg meséjén alapszik, de mivel az én gyerekkoromból ez az alapmű kimaradt, nem igazán tudom megítélni, hogy mennyire erősen hajaz az eredeti mesére. Csak azt tudom, hogy nagyon imádtam.
“It told a story...the story of Prythian. It began with a cauldron. A mighty black cauldron held by glowing, slender female hands in a starry, endless night. Those hands tipped it over, and, from it, golden sparkling liquid poured out over the lip. No -- not sparkling, but...effervescent with small symbols, perhaps some ancient faerie language.”
Feyre egy fiatal lány, aki egy régi eskühöz ragaszkodva próbál meg gondoskodni az éhező apjáról és a nővéreiről az egyetlen módon, ahogyan tud: a hóval borított erdőben lapulva vár valamire, ami mozog és ehető. Egyik balul sikerült vadászata következtében egy rettenetes szörnyeteg magával viszi őt a Falon túlra, a faerie-k birodalmába, Prythian-ba. Feyre mindezt úgy kezeli, ahogy szerintem egy ilyen helyzetet kezelni lehet, nem hisztériázik egyfolytában, ám nem is nyugszik bele egykönnyen a helyzetébe. Szerethető, de erős karakter. A faerie birodalomban pedig szüksége van minden bátorságára az életben maradáshoz és a győzelemhez. Többször meglepett azzal, hogy olyan szituációkba ment bele, aminél arra számítottam, hogy valami kerülő megoldással igyekszik majd megúszni. Hát egy nagy fenét…
“I was as unburdened as a piece of dandelion fluff, and he was the wind that stirred me about the world.”
A férfi főszereplő a bestia, Tamlin az, aki magával viszi Feyre-t a Spring Courtba. Érdekes szereplő, akit sokáig nem is tudtam hová tenni, de leginkább csak cukiként tudnám jellemezni. Úgy sejtem, azoknak lesz a kedvence, akik az érzékeny, sokat szenvedett férfi szereplőket szeretik. A könyv első felében rendesen olvadoztam tőle, viszont érzésem szerint a vége felé kissé ki lett herélve a karaktere.
“I love you,’ he whispered, and kissed my brow. ‘Thorns and all.”
Melléjük lépett be a képbe a sötét lovag, Rhysand. Ő pont az a tipikus, szarkasztikus figura, akiről soha nem tudjuk, hogy tulajdonképpen kinek az oldalán áll. Nem eredendően jó, de nem is a gonosz megtestesülése. Látszólag nincsenek magasabb rendű céljai, csak az önös érdekek hajtják és nem fél bemocskolni a kezét, ha arra van szükség. Igazából egy játékmester, akinek erősen megkérdőjelezhető cselekedetei mögött átgondolt taktika rejlik. Egy elbűvölő gazfickó.
“Because all the monsters have been let out of their cages tonight, no matter what court they belong to. So I may roam wherever I wish until the dawn.”
Néhány helyen erősen rezgett a léc; egy-egy pillanatra összeugrott a gyomrom, mert attól tartottam, hogy belefutunk valami unalomig ismert sablonba. Szerencsére minden esetben pozitívan csalódtam. Például, amiket én nagyra értékeltem:
✓ Végre elhagytuk a 17 éves kort! Főszereplőnk ugyanis 19 éves és szerencsére annak megfelelően is viselkedik. Számomra teljesen hiteles volt, nem volt koravén vagy túlságosan tapasztalt, sem idegesítően gyerekes.
✓ Kimaradt a szerintem agyonerőltetett szűzfétis. Sőt, nem erőlködtünk az intim jeleneteknél, egyszerűen pont annyi figyelmet szentelt ezekre a szerző, mint amit a történet igényelt, ugyanakkor mégsem volt elnagyolt.
✓ Sehol egy szerelmi sokszög! Még. :) Nincs bajom a jól megírt romantikus háromszögekkel, csak azzal, hogy az eseteket többségében nem sikerül hitelesen megírni. Ha nem jön át a szereplő vívódása, ha nem tudom átérezni, hogy miért nem tud dönteni, akkor csak idegesít a vacillálás. Mondjuk őszintén szólva egyelőre én sem tudnék választani Tamlin és Rhysand között :D✓ Nincs instaluv, de még a nekem-rendelt-a-végzet, valamint a szexelnünk-kell-az-életünkért vonal is kimaradt. Igaz, ezeknél tényleg rezgett a léc, de valahogy úgy sikerült behoznia ezeket a kliséket, hogy mégsem igazán azok.
✓ Viszont a legeslegnagyobb pozitív meglepetés, amitől az állam a padlón landolt: a női főszereplő nem csap patáliát, nem kezd el hisztériázni, nem forral kicsinyes bosszút, amikor megtudja, hogy lényegében végig hazudtak neki. Egész egyszerűen felfogja a magyarázatot és megérti! Üdítő változatosság. :)
“I was loosened, a top whirling around and around, and I didn't know who I danced with or what they looked like, only that I had become the music and the fire and the night, and there was nothing that could slow me down.”
Az egész történet egy csodás, néha rémisztő tündérmese, ami egy mindennapi, átlagos lánnyal kezdődik és a tündék földjén ér véget, ahol semmi sem az, aminek látszik és félelmetes dolgok készülődnek. Engem elvarázsolt és őszintén tudom ajánlani mindenkinek, aki szereti a mesét, a szörnyeket és a kalandokat.
Az írónő honlapja
A regény goodreads lapja
Az első négy fejezet letölthető az amazonról
Értékelés: 5/5*